Holdkunyhó

Kapcsoltam volna fel azt a rohadt villanyt!
Hányszor megfogadtam, hogy nem nevelem Tündérkét, az az anyja, meg az apja dolga.
De neeem, neeeem, megint hibát követtem el, megint nevelni akartam. Nem nagyon, csak egy kicsit, de a robbanáshoz ez is elég volt.
Játszottunk, mert megígértem, olyat játszunk amit ő választ. Bele is mélyedtünk, ám egyszer csak Tündérke a villanykapcsolóhoz szaladt és ugrált. Nem érte el. Felém nézett és mutogatott. (Középsős, szépen beszél, okos.)
– Mit szeretnél? – kérdem tőle, várva, hogy megmondja, villanyt szeretne kapcsolni. De csak ugrál, nyög, mutogat. Megismétlem a kérdést. Semmi.
Na, itt követtem el fogadalmi hibámat! Mert ha nem bújt volna belém a kisördög, akkor a következő  kérdésnek (a harmadszori, negyedszeri, ötödszöri helyett) nem ugyanannak kellett volna lenni, hanem mondjuk: „Szeretnéd felkapcsolni a villanyt?” Persze jó eséllyel tovább ugrál és nyög és mutogat, de lehet, hogy bólint, ha már eldöntötte magában, hogy nem szólal meg emberi nyelven.
De neeeem, én szóra akartam bírni, én el akartam érni, hogy mondja ki konkrétan: kapcsold fel a villanyt, nem érem el a villanyt, emelj fel, hogy elérjem a kapcsolót, vagy tudom is én mi forgott a fejében. Ehelyett többször is közöltem vele: „Nem értem. Nem értem mit akarsz! Mondd meg!”
Na, itt tört ki a hiszti olyan robbanó erővel, hogy csak na! És ekkor már elvből nem akartam engedni és felkapcsolni a villanyt. Nevelési elvből. Sőt, elcibáltam lemosni az arcát hideg vízzel, hátha megnyugszik, de nem, tovább őrjöngött, rugdalt és csúnyákat kiabált rám. Én meg vissza! Buta hisztérikának neveztem.
Uram Isten! Hát hogy süllyedhettem idáig? Úgy megbántam, úgy bántott a viselkedésem, elmondani nem tudom.
Hát belepusztultam volna, ha engedek neki és mutogatást is értve felkapcsolom azt a rohadt villanyt, mikor úgyis olyan keveset vagyok vele?  Most nem gyötörne a bűntudat. Hiába a bűnbánat, ami megtörtént, jóvátenni nem tudom. Csak abban bízhatok, hogy elfelejtődik.És újra megfogadom, hogy nem nevelem Tündérkét, az az anyja, meg az apja dolga.
Én csak SZERETNI akarom!

Hiszti

A szeretetről

„A szeretet nem más, mint a másik ember másságának teljes elfogadása.”

Feldmár András

Az elfogadásról

„(…)Az elfogadás nem jelent belenyugvást abba, amibe nem lehet belenyugodni; sem kritikátlanságot. Az elfogadás higgadt és elemző tudomásulvételt jelent. A valóság tiszteletét, legyen az bármilyen. Talán az éppen olyan, hogy változtatni akarunk rajta.
Az elfogadás tehát megismerést eredményez, és éppen ezért válhat a további lépés kiinduló pontjává. A valóság – akár a saját belső valóságunk – eltorzítása, hamis tükrözése, eleve elutasítása mindannak ami nem felel meg illúzióinknak, a nem odafigyelés és az előítéletek,  axiomatizált elvek, mind alapvető akadályai a megismerésnek és az ember belső forradalmának.(…)”

Popper Péter

Popper Péter
Belső utak könyve